Mire számíthatunk, ha pszichológussal kezdünk dolgozni? - Második rész

Az előző bejegyzésben a pszichológus kiválasztásának szempontjairól volt szó. Lássuk most azt, hogy mi fog történni az első beszélgetés során!

Felvirradt a nagy nap, ma találkozunk a frissen kiszemelt pszichológusunkkal. Sokan nagyon izgulunk az első beszélgetés előtt, mert nem igazán tudjuk, hogy mi fog velünk ott történni. Bármilyen meglepő, beszélgetni fognak velünk! Többnyire kötetlenül. Ez persze nem azt jelenti, hogy felületes csevejre kell számítanunk.  Sokkal inkább arra, hogy figyelni fognak ránk, és ismerkedni szeretnének velünk. Legelőször meg fogják tőlünk kérdezni, hogy miért vagyunk ott, miben tudnak nekünk segíteni. A pszichológiai első interjú során a szakember igyekszik minél jobban megismerni minket, a lehető legszélesebb körben próbál információkhoz jutni rólunk. Ez elsőre akár ijesztően is hathat, de higgyük el, teljesen fájdalommentes! A jó szakember nem fog tolakodni. Határozottan kérdez, de közben végig barátságos, bátorító marad. Ha valamiről nem szeretnénk beszélni, érezni fogja, de mi magunk is kérhetjük, hogy kérdezzen mást. A beszélgetés kiindulópontja a probléma, vagy kérdés lesz, amivel érkezünk, a középpontban pedig mi leszünk. Számítsunk rá, hogy az életünk fontosabb eseményeiről, színtereiről fognak kérdezni minket. Vélhetően szó lesz a családunkról, munkánkról, szabadidőnkről, az aktuális élethelyzetünkről, szokásainkról. Minden pszichológus más és más. Van olyan, aki sokat kérdez, és van olyan, aki kevesebbet. A jó pszichológus azonban már az első beszélgetés során érzi, látja, hogy mennyit kell kérdeznie a klienstől. Nem kell tehát félnünk akkor sem, ha zárkózottak vagyunk.

Mi tagadás, nem könnyű helyzet egy vadidegen embernek megnyílni, és válaszolni a kérdéseire. Tudnunk kell azonban, hogy a pszichológust az orvosokhoz és a jogászokhoz hasonlóan szigorú – jogilag is szabályozott – titoktartási kötelezettség köti. Bármilyen információt, amit megosztunk vele, bizalmasan kell kezelnie!

Az első beszélgetés végén általában megtörténik a „szerződéskötés”. Ez azt jelenti, hogy a szakemberrel közösen kialakítjuk a közös munkánk kereteit. Néhány pszichológus akár írásban is megteszi ezt velünk, mások csak szóban egyeztetnek. Megbeszéljük vele, hogy milyen gyakorisággal, és kb. mennyi ideig fogunk együtt dolgozni. Milyen szabályai vannak a közös munkának (pl. mikor és hogyan lehet időpontot lemondani, vagy módosítani, hogyan lehet befejezni a közös munkát, stb.) és milyen következményekkel jár, ha nem tartja be valaki azokat. Jó, ha tisztázzuk, hogy milyen módon fogjuk tartani a kapcsolatot egymással (telefon, email). A pszichológusok rend szerint azt szokták kérni, hogy a találkozások között ne kommunikáljunk velük. Ennek nem feltétlenül pusztán az az oka, hogy a pszichológus nem szeretné, ha személyesen zavarnánk (bár ő maga is ember, és nem mindig dolgozik), hanem szakmai okai is vannak. A beszélgetések között szükséges, hogy elteljen egy kis idő, amíg a megbeszélt kérdéseket, témákat „megemésztjük”, feldolgozzuk. Némelyik pszichológus előfordul, hogy „házi feladatot” is ad a kliensének azért, hogy dolgozzon a problémán. 

Mire számíthatunk, ha pszichológussal kezdünk dolgozni? - Első rész

Megszületett a döntés, végre rászánjuk magunkat a segítségkérésre. De kihez forduljunk? Mi fog ott történni? Sokszor azért visszakozunk, mert ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, és inkább elodázzuk a dolgot. A legfontosabb, hogy megtaláljuk a hozzánk illő szakembert! Kényes ügy ez, hiszen a saját dolgainkat kell megosztani egy idegennel. Nem mindegy, hogy kinek beszélünk magunkról, és kire bízzuk az olyan információkat, amik feltehetőleg nem publikusak. A pszichológussal való közös munkát ezért rend szerint az információgyűjtés előzi meg. Orvoshoz, fodrászhoz, autószerelőhöz is hasonlóan megyünk. Van, aki az ismeretségi körében kérdezősködik, van, aki az interneten próbál szakembert választani. A hatékony gyakorlati munka bejósolhatóságának megítélésére ajánlanék néhány szempontot. Lássuk ezeket szépen sorban!

Valóban pszichológus a kiszemelt szakember?

Elképzelhető, hogy az aura-látók, indigó-szakértők, sámándobos táltosok, javasasszonyok is tudnak segíteni valamiben, de egészen biztos, hogy nem a pszichológiai tanulmányaik során megszerzett tudást fogják hasznosítani a velünk végzett munkájuk során. Nézzük meg a honlapon, hogy hol tanult, milyen tapasztalatai vannak az illetőnek! Amikor felvesszük vele a kapcsolatot, rákérdezhetünk, hogy milyen végzettsége van, foglalkozott-e már hozzánk hasonló emberekkel. Aki ilyenen megsértődik, vagy magyarázkodni kezd, az már nekem élből gyanús lenne. Sajnos nagyon sok olyan segítő hirdeti magát pszichológusként, akinek egyébként semmi köze nincs a szakmához. Jó, ha megpróbáljuk ezt kiszűrni. Ha valaki nagyon szimpatikus, de nem tudjuk eldönteni, hogy valóban rendelkezik-e a megfelelő szakmai végzettséggel, akár megkérhetjük arra is, hogy mutassa meg a diplomáját. Segítség lehet, ha tudjuk, hogy a pszichológus alapdiplomát öt éves egyetemi képzés során lehet megszerezni. Jelenleg 6-7 olyan felsőoktatási intézmény van Magyarországon, ahol erre módja nyílik az embereknek.

Pszichológus, vagy pszichiáter?

Nagyon sokan összemossák a két szakmát. Pedig különbség van. Figyelem! A pszichológus nem pszichiáter! A pszichiáter egy szakorvos, orvosi diplomával, orvosi(bb) szemlélettel, jogosultsággal, hogy gyógyszert írjon fel, ha szükségesnek látja. A pszichológus ezzel szemben egy másik szakma. A pszichológus nem orvos, és nem ír gyógyszert. Az emberek lelki eredetű problémáinak szakszerű feltérképezésére és a klienssel való közös megoldások kialakítására kiképzett szakember. A két szakma sok esetben dolgozik együtt, vannak olyan esetek, ahol szükséges a páciensek gyógyszeres támogatása is. Ha a pszichológus a problémát olyan természetűnek ítéli, amellyel a belátása szerint nem tud csupán a saját szakértelmére hagyatkozva segíteni, javasolhatja a pszichiáterrel való konzultációt.

Milyen szakvizsgával rendelkezik? Milyen szakmai továbbképzéseken vett részt?

Ha sikerült néhány valódi pszichológust találnunk, tovább tudjuk szűkíteni a kört, ha megnézzük, milyen szakvizsgája van a kiszemeltnek. Más dologhoz ért a klinikai szakpszichológus, és máshoz a munka- és szervezetfejlesztő szakpszichológus. A tanácsadó mást csinál, mint a sport szakpszichológus. Lehet, hogy valakinek több szakvizsgája is van. Ez általában előnyt jelenthet, hiszen feltehetően szélesebb körben tájékozott az illető. A módszertani képzettségek, elvégzett szakmai workshopok szintén jó pontok, képbe kerülhetünk a szakmai érdeklődéséről, és arról, hogy a mi problémánkon fog-e tudni segíteni. Fontos tudni, hogy klasszikus értelemben vett pszichoterápiát önállóan csak a pszichoterápiás eljárások végzésére képesítéssel rendelkező szakorvosok (pszichiáterek), illetve a klinikai szakpszichológusok végezhetnek! A tanácsadó szakpszichológus, vagy a munka- és szervezetfejlesztő szakpszichológus tehát nem végezhet terápiát. Ez általában diagnosztikát, konzultációt, módszertani tanácsadást jelent.

Milyen szakmai tapasztalatokkal rendelkezik?

Döntő fontosságú információ. Fontos lehet, hogy mióta van a pályán az illető! Ha találunk információt a korábbi munkahelyeiről, feladatköreiről, be tudjuk lőni, hogy mennyire lehet tapasztalt a mi problémánk vonatkozásában. Érdemes olyan szakembert választani, aki dolgozott már korban, problémakörben hozzánk hasonló emberekkel.

Mit mond magáról, milyen problémákban tud segíteni?

Fontos, hogy mit állít a szakember. Nézzük meg, hogy ez összhangban van-e a szakképzéseivel, szakmai tapasztalataival! Ha valaki túl sok mindent felsorol, nem biztos, hogy mindenhez kellően mélyen ért!

Milyen módszertani keretekben gondolkozik? Hogyan közelíti meg a problémákat?

Kérdezzük meg, hogy milyen módszereket használ a munkája során, mire számíthatunk, ha elmegyünk hozzá beszélgetni. Más jellemzi pl. a kognitív módszereket alkalmazó szakembert, és más az analitikus szemléletben tevékenykedőt. A különböző pszichológiai iskolákról itt lehet olvasni. Egyre ritkább az olyan szakember, aki csak egyetlen módszertani iskola tanítását követné szigorúan. A legtöbb pszichológus több szemléletet is alkalmaz egyidejűleg a munkája során.

Egyéb szempontok Számos további szempont is szóba jöhet, de ezek sokkal inkább szubjektíven megítélhető kérdések. Pl. mennyire rokonszenves az illető a bemutatkozása alapján, mennyibe kerülnek az általa hirdetett szolgáltatások, vagy mennyire rugalmas a rendelési ideje.

A sportpszichológia magyarországi helyzete pszichológus szemmel

6 évvel ezelőtt, a magyarországi sport szakpszichológus képzés első évfolyamának hallgatóiként gyakran hallottuk a szakmabeliektől, hogy a sportpszichológia hazai helyzete igencsak mostoha. Pszichológusként némi elképzelésem volt arról, hogy miért mondhatják ezt nekünk, de nagyon hamar mi magunk is megtapasztalhattuk, a saját bőrünkön, amikor gyakorló helyet szerettünk volna találni magunknak. Volt, akinek még a szakmai gyakorlati munka elkezdése is nehézséget okozott, mert sportolót is nehéz volt találnia, nemhogy gyakorlóhelyet! A jelenség persze több okra is visszavezethető volt, és visszavezethető most is. Ezeket igyekszem most csokorba szedni, és megnézni, hogy mi az aktuális helyzet.

Hat évvel ezelőtt az egyik legfőbb probléma a sportpszichológiai ellátás infrastrukturális fejletlensége volt. Jellemzően nagyon kevés (országos szinten 6-8!) pszichológus működött a sportolók segítésére specializálódva. A sportolóknak csak egy szűk rétege, főként a válogatott kerettagok voltak azok, akiknek viszonylag könnyen nyílt lehetőségük ilyen segítséghez folyamodni. Nagyon kevesen tudtak egyáltalán arról, hogy léteznek olyan szakemberek, akik a sportolók lelki támogatásával, mentális felkészítésével foglalkoznak. Ha valaki hallott is már arról, hogy létezik a sportpszichológia, mint a sporttudomány egyik ága, nemigen tudta, hogy kihez fordulhat, ha ilyen témában szeretne segítséget kérni. Ha mégis sikerült kiderítenie, hogy ki foglalkozna vele, a szakemberek nagy leterheltsége miatt előfordult, hogy csak hosszú várakozási idő után indulhatott el a folyamat. Nagy áttörés volt, amikor Lénárt Ágota vezetésével létrejöhetett a sport szakpszichológus képzés a TF-en, és elindult a szakemberek szervezett keretek között folyó oktatása. A szakképzés azóta is folyamatosan működik. Mára egyre több sportra specializálódott kolléga válik elérhetővé az olyan sportolók, edzők számára, akik számolnak azzal a lehetőséggel, hogy pszichológushoz forduljanak.

A következő meghatározó kérdés, hogy általánosságban mi van az emberek fejében a pszichológiával, és ezen belül pedig még inkább a sportpszichológiával kapcsolatban. A 10 éve tartó pszichológusi pályafutásom tapasztalatai alapján azt kell, hogy mondjam, még mindig elég sok az előítélet, a megalapozatlan, gyakran általánosító vélemény a szakmáról. Bár sokat javult (és érezhetően folyamatosan javul) a pszichológia és a pszichológusok általános megítélése, a helyzet még korántsem ideális! A fő gond, hogy az emberek jelentős része még mindig vagy túlzottan nagyot és mágikust gondol a pszichológusokról, vagy éppen ellenkezőleg; fura, hóbortos, elvont alakoknak tartja őket, akik folyamatosan kérdéseket tesznek fel, okoskodnak, ráadásul sok pénzt kérnek el, de valójában semmihez nem értenek. Sokszor viccelődés tárgya a pszichológia, vagy a pszichológusok munkamódja. Ebben persze nem kis szerepe van a hollywoodi filmekből ismerős „pszichológusos jeleneteknek”, amikor valaki egy kanapén fekve beszél egy szakállas, szemüveges fickóval, akiről végül kiderül, hogy ő maga sokkal inkább szorulna pszichológiai segítségre, mint a hős, aki „elszenvedi” a kezelést.

További ártó hatást gyakorol a pszichológia megítélésére a különböző „lélekgyógyászattal” (is) foglalkozó, pszichológiához hasonlító, vagy hasonlítani akaró mesterségek térhódítása. Sajnálatos módon időről-időre előfordul, hogy olyan emberek mondják magukat pszichológusnak, akik egészen egyszerűen nem rendelkeznek pszichológus diplomával. Az ilyen, kuruzsláshoz közel álló módszereket használó szolgáltatókban csalódott emberek aztán összekapcsolják a fejükben a rossz tapasztalataikat a pszichológiával. Nagy előrelépés lesz a szakmában, ha végre sikerül megalapítani a pszichológus kamarát. A kamara egyrészt a pszichológusi minőségben való működés szakmai keretfeltételeit, a szakemberekkel szemben támasztott elvárásokat, és kötelességeiket egységesítené és fogná egybe, ugyanakkor érdek- és jogvédő rendszerként is működne, amelynek elsősorban a szakma hitelességének védelmezése lenne a célja. A kamara előkészítése már hosszú évek óta folyamatban van. Változó intenzitással dolgoznak a pszichológusok az ügyön, sokszor el is halványodott a remény, hogy egyszer funkcionálni fog egy ilyen szervezet, de az idei évben egyre több jó hírt hallani arról, hogy a cél megvalósulni látszik, és ezúttal a szakma tényleg kap egy kamarát magának.

Gyakran visszatartó erő lehet az is, hogy az emberek attól félnek, „bolondnak”, „elmebetegnek”, vagy „értelmi fogyatékosnak” fogja a környezetük tartani őket, ha pszichológus segítségét kérik. Sokan még akkor sem szavaznak bizalmat a pszichológiának, ha tisztában vannak ezeknek a fogalmaknak a pontos jelentésével, és helyes ismeretük van arról, hogy mire számíthatnak, ha pszichológushoz mennek. A büszkeségük, vagy a környezet előtti „ciki” érzéstől való félelmük visszatarthatja őket. Sportolói körökben különösen nehéz lehet egy ilyen helyzetet felvállalni, hiszen a sportoló emberekről általánosságban elterjedt (szintén sztereotip) nézet, hogy testileg-lelkileg egészségesek, erősek, és „bírják a gyűrődést”. Abba már viszont sokkal kevesebben gondolnak bele, hogy egy sportolóra mekkora terhet rakhat a környezete, de akár saját maga is, amikor folyamatosan a jó teljesítményt hajtva éli napjait, amikor napi feladata a versenyzésre való felkészülés, és végül a verseny, vagy meccs idején a tökéletes szereplés elvárásának való megfelelés.  Hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy a magas fokú fizikai edzettség magas fokú lelki felkészültséget is igényel! Erre sokan csak legyintve annyit mondanak: „Ha élsportoló, akkor az a dolga, hogy ezt tudja.”

A sportpszichológia létjogosultságának elismerését nemcsak a sportolók között, hanem az edzők köreiben is nehéz kivívni. Sokan közülük azt gondolják, „nem kell a sportolónak külön pszichológus, elég, ha az edzések előtt, vagy után kibeszéli magát a gyerek”. „Inkább eddzen keményen, az majd meghozza az eredményt.” „Ha meg valami gondja akad, akkor inkább az edzővel vitassa meg.” Tény, hogy sok edző rendelkezik nagyszerű pszichológiai érzékkel. Kellően kiterjedt pszichológiai ismereteket viszont annál kevesebben mondhatnak magukénak. Előfordul, hogy az edző attól tart, hogy a pszichológus csak fürdőzni szeretne a sikerben, vagy meg akarja mondani, hogy az edzéseken mit csináljon a sportoló, vagy akár az edző. A pszichológus ilyen esetekben inkább vetélytársként, semmint segítőként jelenik meg az edző szemében, és ez teljes mértékben megnehezíti a helyzetet. 

Természetesen nem feledkezhetünk meg a piszkos anyagiakról sem. Ez a kérdés szakmai szempontból közvetlenül kevésbé fontos, ám ugyanakkor nagyon nagy hatást gyakorol a sportpszichológia helyzetére. Ahogyan nagyon sok más területen is, a sportpszichológiában is gondot okozhat a finanszírozás. A sportpszichológiai szolgáltatásokra általánosságban három irányból érkezhet megrendelés. Megrendelő lehet az egyén maga (sportoló, edző, sportoktató), a sportegyesület, vagy a sportági szövetség. Ha az egyéni megrendelések esetét vizsgáljuk, elmondhatjuk, hogy a sportolók között meglehetősen kevesen vannak, akik a sportpszichológiai szolgáltatást meg tudják, vagy meg akarják maguknak engedni. Ez főként azért alakul így, mert a sportolók jelentős része anyagi problémákkal küzd. Annak ellenére, hogy a profi (fizetett) sport világa már évek óta beköszöntött Magyarországra is, még az élsportolók között is viszonylag kevesen mondhatják el magukról, hogy elegendő fizetést kapnak a sportolásért cserébe. Léteznek persze alternatív bevételi források is, de ezek nem minden sportágban működnek megfelelően. Vannak olyan sportágak, amelyek művelőinek könnyebb, másoknak nehezebb megfelelő szponzort, támogatót találni. Sok sportoló dolgozik is az edzései mellett, hogy fenntartsa magát. A sportegyesület, mint megrendelő (az én személyes tapasztalataim szerint) meglehetősen ritka. Nagyon sok egyesületben az edzők bérét, vagy a rezsiköltségeket is nehezen gazdálkodják ki, nemhogy pszichológust alkalmazzanak. A kisebb népszerűségnek örvendő, vagy kevésbé „képernyő-képes” sportágak szövetségeinek jelentős része szintén nem rendelkezik elegendő anyagi forrással, így a helyzetük szintén nem túl rózsás. Tovább bonyolítja a kérdést, hogy ha valamelyik szövetség elő is teremti a forrást a megbízásra, az rend szerint csak a válogatott kerettel való munkáról, vagy egy-egy válogatott kerettag pszichológiai felkészítéséről szól. A nem válogatott sportolók pszichológiai ellátását a szövetségek joggal nem tartják a saját feladatuknak, ezért az ilyen költségek az egyesületeket, vagy a sportolókat terhelik. A legtöbb sportoló tehát végül mégis saját maga finanszírozza meg a sportpszichológiai szolgáltatások árát. A fenti képből láthatjuk, hogy az igény több szinten (egyéntől a szövetségig) sokszor meglenne a sportpszichológus munkájára, de fizetni már nem nagyon tud, vagy akar érte senki sem. Államilag, vagy önkormányzat által fenntartott intézményekben (kórházak, iskolák) pedig nagyon-nagyon ritkán alkalmaznak sportpszichológusokat, ezért ezen az úton is nehéz szolgáltatáshoz jutni. Megoldás lehetne, ha a sportpszichológusok összefogásban létre tudnának hozni egy országos szintű ellátó hálózatot, amelynek fenntartása és működtetése részben, vagy teljes egészében államilag lenne finanszírozott. Egy ilyen módon funkcionáló rendszer ideája egyelőre azonban utópisztikusnak tűnik, hiszen a jelenlegi trend nem azt mutatja, hogy elegendő támogatást kapna a pszichológus szakma. Még azokban az esetekben sem, amikor nem a sportban, hanem például az iskolákban alkalmazott pszichológusok létszámára, vagy a kórházi környezetben működő klinikai szakpszichológusok munkakörülményei gondolunk.

A fent összegyűjtött nehézségek ellenére azonban összességében elmondhatjuk, hogy az elmúlt évek alatt sokat változott a helyzet pozitív irányba. Egyre többször lehet olyan híreket hallani, amikor egy-egy sportsiker után kiderül, hogy a háttérben pszichológus is munkálkodott, vagy egy sportoló egy interjúban elmondja, hogy pszichológus segítségét is igénybe vette a felkészülés során. Nagy fegyvertény, hogy a pekingi olimpiához képest Londonban már több sportpszichológus támogathatta az olimpiai keretet, vagy egy-egy válogatott munkáját folyamatosan, és nem csak esetlegesen, alkalmanként segíti pszichológus. A pszichológusok készen állnak, a lehetőségek egyre inkább adottak. A labda ezúttal a sportolóknál van. :)

A következő bejegyzésben megvizsgáljuk, mi történik, ha valaki egy sportpszichológussal kezd együtt dolgozni. Szép hétvégét mindenkinek!